kalkipic

Testvérem…

 

 Ketten beszélgetnek…

 

-        Most el kell mennem.

-        De… nem ezt ígérted, ne hagyj itt kérlek!

-        Tudod, megbeszéltük.

-        Igen, de akkor olyan könnyűnek tűnt, innen másképp látom.

-        Akkor is mennem kell. Megígértem, hogy elkísérlek, de nekem is megvan a saját feladatom.

-        Félek, hogy egyedül nem leszek képes végigcsinálni, kérlek maradj velem.

-        Tudom, hogy képes vagy rá, hiszen ismerlek. Olyan régóta vagyunk együtt jóban-rosszban… én bízom benned. Bízz te is egy kicsit jobban magadban!

-        De… mi lesz ha egyedül nem sikerül? Mi lesz ha elrontom? Veled akarok maradni!

-        Én mindig veled vagyok, sosem hagylak el! Bármi is történik, mindig testvérek vagyunk… de élned kell az életedet, ahogyan nekem is az enyémet.

-        De ha szükségem lesz rád?

-        Emlékezz! Arra a szeretetre, ami összeköt minket. Arra a kapocsra, ami elszakíthatatlan közöttünk. Bárhová is mész, én ezáltal ott leszek veled, és te velem.

-        Igen, de te hová mész? Hogyan talállak meg?

-        Ez benne az érdekes, ez benne a játék… neked kell felismerned engem, nekem pedig rád találnom.

-        Akkor újra együtt lehetünk?

-        Mindig!

-        Szeretlek!

-        Szeretlek!

 

Terapeutaként sok ilyen lélekpárbeszédet hallottam a családállításokon, de még mindig megérint…

Sokan nem is sejtik, hogy a bennük lévő elhagyatottság, bűntudat és szomorúság a magzati korban gyökeredzhet. Sokszor kiderül az állítások kapcsán, hogy a kis lélek nincs egyedül a méhben. Több sejt fogant meg és indult fejlődésnek az édesanya szíve alatt, de mégis csak egy gyermek született meg a földi létbe.

Biológiai magyarázata lehet az, hogy a természet „biztosra megy”, több esélyt kapunk a beteljesülésre… és hogy az erősebb marad életben?

De a Teremtés nem pazarló, azok mi vagyunk emberek, a káprázatból épített világunkban. Azonban Isten pontosan tudja, mit miért tesz.

Ezen elgondolkoztam… majd megkérdeztem szellemi tanítómesteremet is erről. Nagyon érdekes választ kaptam.

A szellemi térben a lelkek ugyanúgy családokban élnek, mint mi itt a Földön.

A lélekközösségnek van egy összetartó magja, ami 10-12 lelket foglal magában, de a család akár 72 lélekszámú is lehet. A lélekcsaládok tagjai ugyanúgy segítik egymást az inkarnációk során, mint ahogyan mi is együttműködünk családtagjainkkal emberként. Ez a kötelék a Földre születéssel nem szűnik meg. A lélekcsalád tagjai egymás közelébe születnek, akár ugyanabba a családba, földi hozzátartozóként. A szerepek, a nemek életről-életre változnak, de a feladat ugyan az: tapasztalatokat szerezni, önmagunkat felismerni, a feladatokat elvégezni, ezzel a vállalt terheket letenni.

A szellemi térben ez egyszerűbbnek tűnik.

Miért? Mert ott nem létezik ego! Azt csak az adott életre, kapjuk meg, a földi ember tudatosságának részeként. Így tehát a szellemi térben a lélek vágyai, javítani akarása és tudata irányít minket életünk megtervezésében.

Mikor elindulunk a megtestesülésbe, és lelkünkkel az anyagi világ energiáiba érkezünk, az bizony más… innen már nem annyira ideális a kép.

Sok lélek éppen ezért megijed, hogy nem lesz képes végigcsinálni az életét, és inkább vállalja az elmarasztalást az inkarnációs szerződés megszegéséért, de visszamegy a szellemi térbe.

Igen ám, de ez viszont egyrészt „élet pazarlás”, és mint tudjuk Isten nem pazarló, másrészt életterveket átíró döntés. Amikor jóváhagynak egy életet, akkor annak eseményeit beleszövik a Föld tér-idő dimenziójába. Benne van minden találkozás, lehetőség, és alternatív döntés. Egy élet, számtalan másikat befolyásol, azt kell mondjam, mindet!

Éppen ezért, a bizonytalanabb lelkek kísérőt kapnak maguk mellé. Egy olyan szeretett lélektestvért, aki levezeti őket a fizikai életbe. Ott marad velük egy darabig, bátorítja, segíti őket. Amikor a lélek megnyugodva elfogadja sorsát, a testvér visszatér a szellemi otthonba, hogy ő is saját vállalása okán szülessen meg. Talán éppen egy biológiai testvérként később, vagy a leendő szerelemként egy másik családba.

Ilyenkor a méhben továbbfejlődő lélek magában hordozza az elválás fájdalmát, hiszen annak tudata, hogy egyedül maradt, már beleivódott a sejtemlékezetbe, a magzat biológiai kódjába.

Ha ezt az emléket tudatosan előhozzuk példádul egy családállítás kapcsán, a felismerés segít elengedni a fájdalmat, és megérteni az okokat.

Sose feledjétek… vagy inkább emlékezzetek: mindannyian testvérek vagyunk Földön és Égben!

 

Szeretettel és áldással

Pusztai Orsolya

Kristálycsakra

 

 hugskisses3

 

 

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések